A vékony talpú cipőmnek hála megérzem a talpam alatt lévő kavicsokat, ami szinte szőnyegként takarta el az alatta lévő betont. Nem csodálkozok, hogy ilyen állapotban hagyják megrohadni ezt a helyet, hisz már rég nem jár erre senki sem. A por és a mérgező anyagok még mindig ott lengnek a levegőben, ami szürkévé festi az eget.
A szmogos levegő hamar behatol az én kis makulátlan tüdőmbe, de a több éves feszegetésének hála már meg se kottyan ez neki.
Lehet nem az utolsó pillanatot kéne kihasználnom arra, hogy lelépjek otthonról, de úgy érzem megfulladok a négy fal között per pillanat. Nem bírok megmaradni a seggemen, ezért is választom inkább azt, hogy kiengedjem magam egy kicsit.
Gyorsabbra kapcsolok, mert meglátom a porfelhők mögül kikandikáló kopott gyárat.
Körülbelül három éve robbant fel egy állítólagos hiba miatt, ami miatt darabjaira hullottak szét az épület blokkjai, minden romba dőlt. Viszont a néhány épen maradt szárnyaival már nem tudtak mit kezdeni, így azzal nem törődve átköltőztek egy másik helyre. Túl sok kár maradt és túl kevés pénz hogy rendbe tegyék azt, vagyis ez állt az újságokban. De kérdem én, merő véletlenből hogy a picsába lehet egy ilyen hatalmas épületegyüttest felrobbantani, főleg úgy hogy hónapokig nem is tudták elmondani, hogy milyen hiba is lehetett a háttérben.
A válasz ott lógott az emberek és rendőrség orra előtt, de túl naivak voltak, hogy elhiggyék azt...
A kerítésből hála isten már kivezették az áramot, viszont a szögesdrótot meghagyták a tetején a magam fajtáknak, hadd örüljenek. Gyorsan letépem magamról a kabátom majd rádobom a kiálló tüskékre, hogy a kabát anyaga megvédjen abban, hogy ne sikerüljön felszúrni magam rajta.
Egyszer-kétszer már elkövettem ezt a hibát, de legtöbbször szerencsémre csak a ruhám látta kárát ennek. A lábaimat beakasztom és átlendítem magam a kerítés és a kabátom felett, majd azzal a lendülettel szó szerint át is estem a nagy vas felett. Hamar megérezte a hátsóm a hideg földet majd legszívesebben felordítottam volna, de mégis meggátolt egy belső hang, a kényszer hangja.
Te szerencsétlen ha elcseszted, akkor viseld is el a koppanást.
Gyűlölöm magam mikor eszembe jutnak a rég oly sokszor emlegetett mondatok, minden szitokszó ránk ragadt, hiába próbáltuk lemosni magunkról őket. Ott maradt legbelül a szívünkben és úgy érzem, hogy sosem fognak onnét elrohadni ezek a mondatok. De ezek a sérelmek még csak a jéghegy alja. Egy jéghegy ami maga alá temetett bennünket...
Nem kell besurrannom és még csak félnem sem kell attól, hogy meglátnak, majd szépen fel is jelentenek illetéktelen betörésért. A kutyát nem érdekli, hogy valaki a gyár körül mászkál, ahogy az sem, hogy sokan mások ki is élvezik ennek az elhagyatott épületnek az előnyeit, vagy épp hátrányait.
Ahogy bevonszolom kicsit sem hajlékony testemet azon a kis ablakon, megrökönyödve kell belépnem az üvegszilánkos, mocskos padlóra aminek az eredeti kinézetét már nem is lehetne megállapítani.
Koszos és büdös hely, de a célomnak tökéletesen megfelel. Ledobom a táskám a járólapra és gyakorlatilag betüdőzöm a szex és a húgy hányingert keltő keverékét. Kiszúrják szememet az elhasznált kotonok amit minden sarokban eldobva állnak.
Igen, ez egy ismert hely, abból a szemszögből, hogy aki dugni akar az idejön a partnerével együtt. Nem tagadom, nekem is voltak akcióim nem túl szép helyeken, de azért idáig még nem jutottam, mint sokaknak rajtam kívül. Semmi élvezetes nincs abban, hogy közben elhányod magad az undortól ettől a helytől.
Elrúgom a cipőm előtt tornyosuló szeméthegyet majd egy szabad helyet kerítek magamnak, hogy belevághassak a munkába. A szakadt táskámból kiveszem a festékeket és az odatolt rozoga asztalra helyezem őket, rápakolom az összes spray-t majd leszedem a tetejüket, ezzel is megkönnyítve a dolgomat.
A terv már megvan a fejembe, az ötlet már elméletileg kész, csak a kivitelezést még nem valósítottam meg.
Lassan az első fújásokat felviszem a poros falra és a színeket keverve ''ráfestem'' az emberalakot is. Elég sok időbe telik befejeznem, de csak hálát mondok ezért, mert legalább addig sem kell agyalnom az elkövetkező napok szörnyű végkimenetelei között. Mi lesz ha...Viszont az agyam gyorsan átteker ezen a gondolatfoszlányon és ismét belemerülve alkotok a gyár falán.
Leteszem a kezemben maradt festék spray-t majd hátravonulva megnézem az eredményt.
A képet nézve már teljesen más gondolatok fürkésztek be az agyamba, ami megrémített.
Amíg én azt hittem, hogy egy mocskos vadtermészetű férfit festek, addig inkább hasonlított egy megtört és porig alázott, elfáradt emberre, akinek a kezében lógót egy vörös kötél. Aminek az eredeti színét nem vérpirosra képzeltem el. A falon való repedések helyettem is megalkották a férfi arcán lévő friss sebeket vagy karcolásokat.
Egyszóval lehetne jellemezni a képemet: szomorú. De nem ez volt a legmeglepőbb, hanem hogy saját magamat láttam viszont az építmény oldalán, a festmény tükröt mutatott magamnak és az érzéseimnek.
Ezt egyáltalán nem így képzeltem el! Hogy az isten?!
Hogy törhetnek fel így az érzéseim, miről már azt hittem sikerült elzárnom őket? A tudatalattim még mindig ebben az életben él vagyis inkább haldoklik...és most meg is mutatkozott ez.
Mielőtt hátat fordítottam volna az egésznek, lesöpörtem vagyis inkább levertem az összes asztalon álló spray-t és dühöngve összeszorítottam a tenyerem. Az elmémet kezdi ellepni az az érzés amit csak akkor érzek, ha visszagondolok az elmúlt három év eseményeire.
Bassza meg! Már megint!
A gondolattól is elszörnyedek, hogy hirtelen sírhatnékom támadt ettől az egésztől. Megkímélem magamat attól, hogy újra szétesek és csak pocskondiázzam magam utána.
Belenyúlok a táskám mélyére zárt italért, amit a biztonság kedvéért csempéztem bele, igaz az ihlethiány esetén fellépő semmittevés miatt. Hiszen ha kicsit be vagyok csípve rögtön megjön a kézügyességem, több értelemben is, de ezt inkább hagyjuk...
Lerogyok a földre kezemben szorongatva a piás italt és hátra döntöm a fejem miközben lehunyom a szemhéjam.
Egy korty...
Egy húzás és a maradék löttyre már nem igazán emlékszem, hogy hogy a jó istenbe sikerült magamba öntenem. Már csak a padlóval együtt, vízszintbe láttam a flakonok és más ledobált dolgaimat a földön.
De még sikerült átgondolnom az elkövetkező órák végkimenetelét. Péntek van, ami azt jelenti, hogy apámnak végre sikerült bejelentenie a nagy hírt, amit szerintem már jó ideje tudott, mégis csak most közölte ezt velem.
A testvérem, azaz Zayn végre hazatolja a pofáját egy kicsit, aminek több hátulütője van, mint előnye.
Nem akarom!
De az is biztos, hogy ő sem fog örülni, hogy ha a testvérét kellesz felszednie a mocsokból míg az másnaposan fogja őt köszönteni, teszem hozzá egy műmosoly kíséretében.
De nem is magam miatt ajnározok itt, hanem Jackson reakciójától félek, hiszen mind a hárman tudjuk, hogy mi történt velük régebben. Ő biztos nem fogja kibírni...
Abban is biztos vagyok, hogy nem ép kellemes dolgok várják itt tárt karokkal a bátyámat...
Kurva nagyot fog koppanni, istenem!
Míg elmém elhomályosul és hagyom hogy az alkohol átvegye az uralmat rajtam, utoljára vissza nézek a frissen megfestett falra. Az én falamra.
Vissza kell tartanom a könnyeim, hisz nem érdemlik meg azok a szemetek, hogy győzzenek az érzéseim fölött! Mégis megremeg a kezem és a vodkás üveg egy pillanat alatt kicsúszik a kezeim közül...
Győztek, ismét...
Elsőre nem rosz... Tovább akartam olvasni de vége lett :((( remelem lesz folytatás :)
VálaszTörlésKöszönöm, és igen lesz folytatása. :)) Egy-két hét és kiteszem az első fejezetet. :)
Törlés